És kezdetben volt vala a Semmi, amely önnön képmására megteremtette az Istent. Telt múlt volna az idő, de sajnos az még nem létezett. A mindenható Úl egy végtelenül rövid pillanat magányában azonnal észrevette, hogy csak ketten vannak, így gyors helyzetfelmérés után megteremtette az első napot. 
Sokáig nem történt semmi, így létrehozta a második napot. A harmadik nap már magától jött el, pontosan annyi idő múlva, amennyi az első és a második nap között eltelt. Az idő értelmet nyert, így az Úl, a Semmi és az idő hármasban várták a további fejleményeket. Nagyon sok-sok nap telt el így és az Isten úgy döntött megkérdezi a Semmitől, mi a véleménye a dolgok menetéről, de sajnos nem kapott választ. Hiába kérlelte, hogy adjon tanácsot, az nem válaszolt neki akkoriban, sőt később sem, soha. Az Úl ezen szófukarság miatt nagyon meggyűlölte a Semmit és megfogadta nem egyszer, nem kétszer, hogy a bosszúállás istene lesz, ám nem tudott mit kezdeni megfoghatatlan ellenfelével, így olyan dolgokat kellett teremtenie melyek alkalmasak az őt teremtő Semmi megleckéztetésére.
Értelmét vesztett gondolat azon töprengeni, hogy milyen módon indult a hadjárat. Egy bizonyos, az Úl visszament az önmaga által teremtett időben egészen az első napig és kiáltott vala:
- Vagyok aki vagyok! Van ami van és lesz ami lesz!
Az Isten az első napon teremtette a csillagokat, a Földet, aztán nagyon gyorsan a Fázist és a Nullát. A Semmi nagysága a teremtés fokozásával egyre fogyatkozott, a mindenség pedig egyre nagyobbá vált.
A Teremtő a kreációs folyamatokat önmaga testének vizsgálata alapján végezte, hiszen fű nőtt a földön, mely olyan volt mint az Ő karszőre, a tengereket ellepő kagylók hasonlatosak voltak az Úl füléhez. Pókok keletkeztek négyszer annyi szemmel és lábbal, meg cetek, amiknek torka olyan volt a mint az Isten torka, hogy egykoron majd dacoljanak a betolakodó prófétákkal. A Mindenható végül combjai közé tekintett, hogy megalkossa a kígyókat, akik nem csak szeplőtelenek, hanem páratlanul lábatlan teremtményként sokasítják is be majd a Földet.
Az Isten elégedetlen volt munkájával, hiszen a tökéletességet még nem teremtette meg senki az élet e korai szakaszában, így kis híján Özönvízzel pusztította el a hibásnak kreált egyedeket, de úgy döntött vár még egy kicsit.
Úl végül rádöbbent, hogy valami sokkal tökéletesebbet kell teremtenie, talán valami olyant, mint ő. Nem sokat tétovázott hát és még az első napon megteremtette saját képére Áramot.
Ez a különleges élőlény egy Ébenkert nevű helyen manifesztálódott, melyet benépesítettek a korábban felsorolt teremtmények. A Teremtő hosszasan nézte a lényt, aki végtelennek tűnő makogások közepette vakon botorkált a sötétben és találomra falatozta ami az útjába került. Az Isten hamar felismerte, hogy Áram rosszul lát, ezért meggyújtotta az egyik közeli csillagot. Az Ébenkert név nem illett többé a helyhez, ezért az Úl új nevet választott neki, melyet Paprika néven emlegetett a későbbi nemzedékek írott történelme. Több százezer nap telt el, a kígyók tojásokat raktak a kakukkok fészkébe, a cseresznye új gumókat hozott, a legyek pedig eleven fiókákat szültek egy sebesült borz oldalában. Gyarapodó madarak serege falta fel az elszaporodó sáskák által begyűjtött levéltörmeléket és orrszarvúk kopogtatták a fák kérgeit, hogy kaucsukhoz juthassanak. Csak egy valakivel, a tökéletes képmással nem volt rendben valami.
Az Isten bosszús volt, hogy Áram utód nélkül tengeti végtelenül hosszúnak tűnő életét.
Az Úl tudta, hogy ami sikerül az önbeporzós kiwinek, arra Áram képtelen, így kombinálva a teremtést meglévő dolgok segédletével, kivette a férfi egyik máját, és megteremtette Égámot, aki szintén hasonlatos volt a Teremtőhöz. Hamarosan már ketten rágicsáltak, falatoztak a Paprikában és figyelmüket felkeltette néhány új, érdekes fa, melynek ágai a láthatatlan messzeségbe vezettek.
Az Úl nagyon mérges lett, hiszen Áram és Égám ahelyett, hogy teremtettek volna maguknak élelmet, inkább felzabálták a Paprika növényeit és a gyümölcseiket. A feneketlen étvágyú emberpár egyre jobban ritkította a növényeket így az Isten joggal hitte, hogy a Semmi cselszövése húzódik meg a háttérben. A Teremtő rettenetes bosszút forralt, elhatározta, hogy megjelenik Áramnak és Égámnak és csapdába csalja őket.
Egy szép keddi reggelen megjelent az Úl a Paprikában.
Égám egy pillanatig nem hitt a szemének, hiszen a Paprika dzsungelben napkelet irányában látta meg Áramot, aki kis ideje még napnyugat felé indult, hogy madártejet hozzon egy távoli papagáj fészkéből. Az Úl mérgesen lépdelt a nő felé, Égám pedig szelíden kérdezte tőle:
- Nincs madártej mi?
Az Úl ökölbe szorított kezeiből kiszaladt a vér.
- Teremtmények, kik fejitek madaraimat és eszitek fáimat!...
Álam majdnem elejtette a madártejjel teli félbevágott kókuszdiót, amikor visszaérkezve megpillantotta dühös „saját magát” kedvese mellett. Az Úl pedig Áramra nézve folytatta.
- Zabálhattok mindegyik fáról, de egy fának a gyümölcséből nem ehettek! Az pedig a jó és gonosz tudásának fája.
Égám tátott szájjal bámult az Áramnak hitt férfira, majd teljesen megdöbbent, amikor meglátta, hogy kedvese valójában közvetlenül mellette áll és madártejet iszogat. Áram nem jött zavarba, hiszen ekkoriban a tükröt még nem találták fel, így azt sem tudta, hogy az Úlnak és neki hasonló a fizimiskája.
- És…és mi az a jó és gonosz? És te ki vagy?
A Teremtő hárommilliomod nap ideig töprengett a válaszon.
- Én a teremtő Isten vagyok, aki benneteket teremtett. Arról fogalmam sincs, hogy mi a jó és a gonosz, mert én sem ettem abból a gyümölcsből. A lényeg, hogy nem ehettek annak a fának a gyümölcséből!
Égám lassan becsukta a száját, majd az Úlla nézett.
- A jó és gonosz tudásának fája az az, aminek olyan különös sima, egyenes gömbölyű törzse van és csak a tetején nőnek a körték?
És az Isten bólintott. Ne vetemedjetek arra, hogy megkóstoljátok a fehér körtéket, mert a világtörténelemben példa nélkülivé lesz, ha feltalálom a halált és az Özönvizet.
Álam megtörölte madártejes száját, nagyot böfögött, azután átnyújtotta a kókuszdiót az asszonynak.
- Mondd te Úl? Mi az a halál?
A Teremtő azonban eltűnt, ha nem is a Semmibe, de valahova.
Egy nappal később
Sűrű volt az aljnövényzet a Paprikában, ezért sok állat elakadt a nehéz terepen, a kígyó azonban ravaszabb és ügyesebb volt a többi élőlénynél. Kikerülve az akadályokat ráncos golyóin gördült egyre közelebb a délutáni pihenésükből felébredő emberpárhoz. A kígyó hangosan sziszegett és egész testével integetett. Áram felpattant a földről, no nem az ijedségtől, hiszen halálfélelme még nemigen lehetett.
- Mit akarsz itt kígyó?
Az állat kimérten sziszegte:
- Tegnap kihallgattam a Teremtővel folytatott beszélgetéseteket. Ez az Úl rendkívül gonosz valaki.
Áram meghökkenve nézett az állatra, aki golyóin közelebb gördült a férfihez, majd egy körtecsutkát öklendezett fel magából és azt az emberpár elé köpte.
- Ettem a fáról. Nekem nem tiltotta senki, így én egyedül tudom, hogy mi a különbség jó és gonosz között. A körte lenyelése után megvilágosodott előttem, hogy nagyon gonosz dolog a halál és az Özönvíz.
Áram megvakarta a feje búbját
- Érdekes dolgokat beszélsz te kígyó! Ha megkóstolnánk azt a gyümölcsöt, pontosan megtudhatnánk mi a jó és a gonosz, így figyelmeztethetnénk a Teremtőt, hogy ne cselekedjen semmi gonoszat!
A kígyó lassan bólintott, majd tovább gördült a fák között a tojásdad golyóbisain.
Áram és Égám azonnal megiramodtak a különös fa irányába, majd megálltak az egyenes, sima törzs aljánál. Mindketten hosszasan bámulták a gyümölcsfa tetején lévő négy fehér körtét és a vékony hosszú ágakat, amelyek csak a fa legtetejéből ágaztak ki és látszólag a távoli semmibe vezettek. A férfi lassan felmászott a fa csúcsáig és különös dologra lett figyelmes. Az egyik rövidebb faág sziszegve, sisteregve szikrákat hányt és ide oda himbálózott. Áram egy pillanatig azt hitte, hogy a kígyó mászott fel a fára, de hamar észrevette, ez valami más lehet, mert nincsenek golyók a hasán. A férfi baljával mindvégig a fatörzsbe kapaszkodott, jobbjával viszont sikerült megragadnia a sistergő dolgot. Áram ütést és erős, maró fájdalmat érzett a testében és görcsbeszorult végtagokkal sietősen ellökte magától azt a valamit, majd feljebb kúszott és belekapaszkodott az ágakba és megpróbálta letépni az egyik fehér körtét. A gyümölcs azonban nem engedett. Áram teljes testét szikrák borították, füst csapott ki a szemérmét takaró fügefalevelek kötege alól, de a férfi dacolt a fájdalommal és harapdálni kezdte az egyik körtét. A gyümölcs borzalmasan kemény volt, Áram alig tudott lerágni belőle egy kis darabot. A szikrázó férfi lekiabált Égámnak.
- Gyere fel! Nem bírom letépni a körtét!
És a nő úgy tett, ahogy a férfiú megparancsolta neki. Hamarosan mindketten megpörkölődve szikrázó ajkakkal harapdálták a fehér gyümölcsöket, végül Égámnak is sikerült leharapnia egy parányi darabot.
Hamarosan a kígyót is odacsalta a füst, a szikrák és fények tömkelege. Az állat merev tekintettel bámulta az emberpárt, majd csalódottan kiabálni kezdett.
- Hé! Héééé emberek! Ez nem az a fa!
Égám hallotta, de nem értette meg az ordítozó kígyó szavait. Férje füstölgő szakállára bámult, majd jobbjával megrázta Áram karját.
- A kígyó akar valamit!
Áram megindult lefelé és intett a nőnek, hogy kövesse. A kígyó rezzenéstelen arckifejezéssel bámulta a két kormos arcú embert, majd halkan mondta:
- Ez nem az a fa, amelyikről én ettem…
- De bizony, hogy az kígyó!
Az Úl közvetlenül az állat golyóbisai mögött tűnt elő.
- Nem azért teremtettelek rövidlátónak, hogy megláthass dolgokat.
Égám mosolyogni kezdett, majd egy lapulevéllel kezdte el pótolni a szemérmét fedő elkormozódott fügeleveleket, Áram arcáról pedig a boldog megvilágosodás tükröződött.
- Jó, hogy itt vagy Teremtő! Értem már, hogy milyen szörnyű dolog a halál! Értem, micsoda gonoszság az Özönvíz. Figyelmeztetnünk kell a veszélyre! Enned kell a jó és gonosz tudásának fájáról!
Az Úl gyűlölettel teli szemekkel bámult az emberekre, hol Áramra, hol Égámra, majd mennydörgésszerű robajjal szólt:
- Kiűzlek benneteket a Paprikából, mert megszegtétek a tiltásra vonatkozó parancsomat!
A Teremtő a kígyóra emelte tekintetét és mély megvetéssel harsogta:
- Mivel, hogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között, hasadon járj és ne a golyóbisaidon!
És abban a pillanatban Áram, Égám és a golyóitól megfosztott kígyó eltávoztak a Paprikából. A kígyónak hosszú időbe telt, míg újra megtanult járni, de erről majd egy későbbi fejezetben lesz szó.
Utolsó kommentek